Sziasztok!
Első postomban az egyik kedvenc sorozatomat szeretném bemutatni, aminek a címe Firefly, magyarul A Szentjánosbogár.
Node mi is ez a Firefly? A tizennégy epizódot megért sorozatot leggyakrabban az „űrwestern” kategóriába sorolják az elemzők, ami nagyjából helytálló, bár kissé leegyszerűsítő megfogalmazás. Az időpont a 2500-as évek, az emberiség a világűrbe költözött. A nemrég lezajlott polgárháború után - amely bizonyos mértékig az amerikai polgárháborúra emlékeztetheti az embert -, a győztes központi világok vették át az irányítást, mindazok, akiknek ez nem tetszett, a szegényesen felszerelt peremvilágokra költöztek és próbálnak túlélni. Többségük a háború óta szinte teljesen el van vágva a többi bolygótól, a kereskedelem esetleges, a kisebb kolóniák a technológiák és erőforrások híján gyakran a régi Vadnyugat technikai szintjére süllyednek vissza. Belülről a folyamatosan terjeszkedő Szövetség, kívülről a távoli bolygókon élő, emberi mivoltukból kivetkőzött és rettegett Fosztogatók hajói fogják közre őket.
A gyökerét vesztett emberiség két utolsó földi nagyhatalma az USA és Kína volt, az ő kulturális hatásaik a legerősebbek. (Ezt például jelzi az is, hogy káromkodni kizárólag kínai nyelven szokás - ami amellett, hogy hangulatos, legalább a csatorna cenzorait sem hozta izgalomba.) Ezeket a hatásokat persze átszövik a többi kultúra maradványai is, kissé kaotikus, de érdekes egyveleget alkotva. (Erre talán jó példa az egyik epizód nyitójelenete, ahol a vadnyugati stílusú kocsmában üldögélő gésák, plusz keleti zene kíséretében hastáncoló táncosnő szerepel.) Ez a keverék talán erőltetettnek tűnhet első hallásra, de működik.
Technológiai szempontból vegyes a kép. A gazdagok kezében ugyan van néminemű igen impresszív ketyere - lebegő városok, terraformálás, energiafegyverek, miegymás - a sorozat főhőseinek szempontjából viszont ezeknek legfeljebb elhajított darabjai elérhetők. Teleportáció és más hasonszőrű dolgok nem működnek, és általánosságban elmondható, hogy könyörületesen kevés a technoblabla az epizódokban.
Ugyanígy az idegen fajokat is kihúzhatjuk a listáról.
A Firefly legénysége nagyrészt a háború veszteseiből áll; egy kis csapatnyi, talajt vesztett átlagemberből, akik a sci-fi sorozatok tradícióitól eltérően nem a világ megmentésével vannak elfoglalva, hanem egyszerűen túl- és megélni próbálnak ósdi, fegyvertelen szállítóhajójukon. Ritka dolog, ha egy sorozatnak kilenc főszereplője van, és ezek közül egyikük sem szorítkozik statiszta-feladatokra. A Firefly esetében ez a helyzet. Mindez talán három dolognak köszönhető: Az első, hogy nem afféle stepfordi, tökéletes legénységről van szó, hanem emberi hibákkal bőven ellátott alakokról, akik bár egymásra vannak utalva, és gyakorlatilag a családot jelentik egymás számára, finoman szólva nincsenek felhőtlen viszonyban. Nagyon másként tudják látni a dolgokat, nagyon másként tudnak reagálni az eseményekre. Ezek állandó ütközéseket eredményeznek, és elég szépen gerjesztik a jellemfejlődést.
A másik fontos tényező, hogy a legénység tagjai nem csak apróbb személyes vonásokkal vannak egyedivé téve, hanem a jól bevált recept szerint mindegyikük egy-egy jellegzetes szerepet is ellát a sorozatban. Kaylee, például nem csak a Szinte Naivitásig Jószándékú, Kedves Fedélzeti Mérnök, Aki Szereti Az Epret, hanem gyakorlatilag ő az összekötő kapocs a legénység családdá válásában. Book nem csak a Lelkész, Akiknek Valami Van A Múltjában, És Gyanúsan Sok Dologhoz Ért, hanem ő a csapat két lábon járó lelkiismerete. Inara a társnő aki nemcsak amolyan magas státuszú luxusprostituált/gésa keverék, hanem afféle majdnem-anyai lelki támasz is a többiek számára. Ez a szinte archetípus-jellegű karakterizálás sokat segít abban, hogy már az elején képet alkothassunk a szereplőkről, amit aztán az események és viselkedésük alaposan tovább gazdagítanak.
A harmadik és legfontosabb tényező pedig maguk a színészek. Mindegyikük átérzi a karakterét, közös játékukról pedig üvölt a meglepően erős összhang.
Nathan Filion valósággal lubickol Malcolm Reynolds, a háborúban illúzióit vesztett, jól leplezett indulatoktól fűtött kapitány szerepében, aki foggal-körömmel ragaszkodik a hajójához és legénységéhez, amelyek a szabadságot jelentik a számára. Jó érzékkel ugrál az egyik pillanatban Han Solot megszégyenítő pisztolyhős - aki az elődtől eltérően továbbra is hangsúlyt helyez arra, hogy ő lőjön először -, a következőben pedig a meglepett, nyavalygó antihős figurája között.
Summer Glau abszolút újoncként játssza Rivert, az ismeretlen és rejtélyes szövetségi kutatóintézetben lelkileg megnyomorított, némileg tudathasadásos tinédzsert. Hálás, bár néhol talán irritálóvá váló szerepében alkalma nyílik eljátszania a megfélemlített, rettegő lányt, akit az ember legszívesebben átölelne vigasztalásképpen, és aki a néha következő pillanatban már-már félelmetes képességekkel rendelkező és meglehetősen ijesztő valakivé válik.
Kellemes dolog még az is, hogy a szereplők akciói néhol kimondottan klisé-borogatók. Nem akarok poénokat lelövöldözni, de gyakran előfordul, hogy a nagy műgonddal felépített Szokásosan Tragikus, vagy Ismerősen Fenyegető, netalántán Történetben Fordulópontot Jelentő eseményeket meglepő módon zárják rövidre. Ez a fajta közhelygyilkolás főleg azért is jött be nekem, mert végre úgy reagálnak a szereplők, ahogyan azt normális ember tenné. Csak stílusosabban.
Pár szó a látványról, ami nekem nagyon bejött:
A hagyományoshoz képest kissé földhözragadtabb hősök és kalandjaik világához a kamerakezelés is hozzájárul hangulatilag. Sok a kézi kamerás felvétel, az akciójelenetek néhol szándékoltan kissé tökéletlenül vannak beállítva, ettől életszagúbbá válik látvány. Az, hogy ez szándékos hatás és nem a hanyagság jele, azt a számtalan apró hangulati fogás, valamint az igen jó minőségű űrjelenetek is mutatják, amelyek szintén mintha kézi kamerával lettek volna felvéve. Néha, például üldözéses jeleneteknél a felvétel úgy remeg és homályosodik el egy pillanatra ráközelítéskor, mintha az operatőr is egy a szereplők után száguldó, minden ízében remegő űrhajóra lenne felszíjazva. Apropó, űrjelenetek: végre valahára egy sci-fi, ahol nincsenek hangok az űrben. Se a hajtóművek bömbölése, se a robbanások nem hallatszanak át a vákuumon keresztül.
A látvány egyik legfontosabb eleme a tizedik főszereplő, a Serenity, amely inkább tartozik a Millenium Falcon, mint az Enterprise iskolába: leharcolt, kopott, poros, félhomályos és otthonos járgány. A DVD kommentárjaiból látszik igazán, mekkora összefüggő és zárt díszletet építettek hozzá, amivel elég könnyen tudták előcsalogatni a néhol tengeralattjáró-szerű bezártság-élményt, amelyre amúgy az egyik legsikerültebb epizód, az Out of gas épül.
Másik fogós pont: hangok.
A sorozat zenei háttere is egészen kellemes, sokban hozzájárul a világ kulturális olvasztótégely-hangulatához. Erre talán a legjobb példa a főcímzene, amely egy country-ízű dalnak indulva gazdagodik keleti hangszerfutamokkal. Érezhető, hogy a zeneszerző - Greg Edmonsonnak hívják, az ilyesmire ritkán figyelek, de ebben az esetben egész egyszerűen utána kellett néznem -, mennyire kihasználja a lehetőségeket a hangzásokkal és zenei stílusokkal való kísérletezésre.
Plusz, a jó öreg főbb-karakternek-saját-zenei-témák trükk is gyakori alkalmazásra került, a legjobb Csillagok Háborúja hagyományok szerint. Érdekes, hogy a Szövetség cirkálóit kimondottan Star Trek-stílusú, harsonás zenei betétek kísérik, míg például a Fireflyt countrys gitárfutamok. Nem tudom, hogy ez most egyszerű fricska-e, vagy a sci-fi nézők eddigi élményeit és megszokásait hasznosítják annak érzékeltetésére, hogy a sorozat szereplői ezúttal a másik oldalon állnak, mindenesetre ebből is érzékelhető, mennyi pluszt ad a zene is a hangulathoz.
A leíráshoz felhasználtam a ezt a leírást.
Remélem kedvet csináltam mindenkinek ehhez a tuti kis sorozathoz! Nekem a kedvenceim között szerepel.
.jpg)
